Amit a Bátyám halála tanított nekem az Életről…..

Jómagam művészettörténetet tanítok 5, tanulási nehézséggel küzdő diáknak. Az egyik óra fő témája az volt, milyen színeket tudunk csinálni vörösből, kékből és sárgából. Összekeverjük a festékeket. Az átélt élmény hangulata a gyermekkorom idézi emlékezetembe... legfőképpen imádott Bátyámat.

Én voltam a fiatalabbik gyerek, mintegy válaszként a mennyből az Anyám imáira J, legalábbis szerinte. Lányt akart. Mindössze háromszori próbálkozás után teljesült az álma. Hármunk közül, úgy vélem, Jeremy örökölte leginkább az Ő vonásait. Ugyanazok a sokatmondó kék szemek. Egyszer azt olvastam valahol, hogy a vak embereknek általában kék a szemük. Habár a Bátyám vak volt, én szentül meg voltam győződve, hogy azért, mert azt örökölte az Édesanyámtól.

Jeremy volt az idősebb. Rengeteg komplikáció lépett föl a születése közben. Az agy sajnos kevés oxigént kapott, az agyi bénulás következtében járóképtelen lett, valamint vakon született és epilepszia is kínozta. Gyermekként sokszor láttam, amint Anyám eteti Őt a gyomorszondán keresztül, miközben feküdt a pici, piros takaróján… Emlékszem Anyám tekintetére, ami szinte összefonódott a műanyag csővel miközben etette Jeremyt…. Emlékszem arra a tekintetre és szempárra,ami sosem látta nyomoréknak,bénának az Én drága Bátyám, igaz,nekem is akkor villant az elmémbe,mikor meredten bámultam a műanyag csöveket. Mindössze 4 éves voltam. A szemem csupán egy „robotot” látott, akit néha föl kell tölteni ahhoz, hogy működni tudjon. Anyám szeme azonban csak a szeretetet látta, és szeretete minden erejével sietett a segítségére a nap minden szakában és pillanatában.

Ugyanezt az igyekezetet láttam 4 nappal Karácsony előtt, amikor is Édesanyám kétségbeesve vette észre: Bátyám ajkai kezdek kísértetiesen kékülni.

Belémvésődött az esemény minden egyes pillanatára. Emlékszem a kék ajkaira, miközben Anyám észrevette azt. Épp a kanapén ültem a kedvenc piros Snoppy-s pizsamámban, amikor Ő a telefonhoz rohant és Apámat hívta. A sárga színű gabonakávém kavargattam és fogalmam sem volt, mit tudnék tenni. Ezt követően valamennyi alapszín eltűnt a szemem elől, kivéve a vöröset….

Láttam Anyám vörös, véreres, fáradt szemeit. Vörös sikoly, vörös telefon, miközben koppan az elejtett telefon kagylója a földön… A vörös szín áthatott mindent, miután tárcsázta a 911-et. A mentők vörös szirénája, és minden, de minden vörös volt!!! Láttam, éreztem, tapintottam a színt. Minden porcikámmal.

Mindez nagyon gyorsan történt, szinte nem is emlékeztem, ahogyan megérkeztek a mentősök, a következő emlékem az volt, hogy távoznak. Csak annyit láttam, hogy Jeremy a hordágyhoz van kötözve. Amint a talpig fehérbe öltözött ápoló elrohant Vele, Anyám azzal a lendülettel sietett utánuk.

Mikor az ajtóhoz értek, Ő fölemelt engem, megsimogatta a hajam, és arra kért, adjak egy puszit a Bátyámnak. A világ megszűnt vörösnek lenni többé… Egyszerűen kékké változott. A kék ajkak, amire a puszit adtam… Tisztán emlékszem. Az első és egyben az utolsó volt, amit Neki adtam.

A káosz és zűrzavar ekkor elcsendesedett körülöttem, mintha a JóIsten maga jött volna le a Mennyből egy pillanatra megállítani a Világot csak azért, hogy búcsút vegyek Jeremytől. Egy csodás, kék, derűs csókkal.

Legalább 1 hónapomba telt, amíg felfogtam, mi történt Vele. Meg vagyok győződve, hogy akkor 4 évesen is kerestem Őt és kérdeztem felőle, és átéreztem Szüleim fájdalmát.

Emlékszem át kell mennem egy másik szobába, amikor a temetés volt, mert gyermekként játszani kezdtem a koporsó fogantyújával… Nem értettem mi történik. Nem értettem meg, hogy a halál azt jelenti: Ő soha többé nem jön haza. Nem tudtam, és nem értettem, hogy nem lesz Velem Karácsonykor. Nem értettem, miért utazunk el minden Karácsony előtt otthonról a Bátyám halála után… pedig egyszerű volt: a Szüleim nem akartak emlékezni erre a fájdalmas élményre.

Akkor még nem is sejtettem, hogy a Drága Jeremy emléke, az általa megtapasztalt emberi elesettség és fogyatékosság fog később arra inspirálni, hogy hasonló diákokkal foglalkozzak, és erre tegyem föl az Életem.

Nem tudtam, hogy Bátyám életének utolsó napja, pillanata ilyen elevenen él még mindig Bennem és visszaköszön újra és újra látszólag lehetetlen, meglepő körülmények között…. Mint épp most. Tanítás közben, amikor a színekkel játszunk…

Amikor Jeremyre gondolok, újra és újra rá kell jönnöm, milyen fontos, meghatározó szerepet töltött, és tölt be ma is az Életemben.

Mindent, ami számomra jelentőséggel bír és bírt születésem óta, utolsó napjának pillanatai határozták meg.

Az Ő élete és távozása egészen más perspektívából kezdte láttatni az Univerzumot, s azt, ami körülvesz. Tudok különbséget tenni, mi az, ami igazán számít, mi az, ami egyáltalán nem… Mi is az Élet valódi értelme.

Lázár Judit

Forrás: