Elveszített pillanatok...

Napok, hetek, hónapok tűnnek el a semmibe...

Eltűnnek, még mielőtt megérkeznének.

Időnként tervezek, időnként csak engedem, hogy megtörténjen. Időnként fogom, nem eresztem? A pillanat mégis megremeg, pedig figyeltem, pedig figyeltelek.

Aztán történik valami, ami elviszi a figyelmemet. Kívülről érkezik, bele az életem közepébe. Magával ragadja az időmet, magával ragadja a terveimet. Felkap és magával ragadja az életemet.

Így nem tudok figyelni másra, így nem tudok figyelni magamra. Nem látom a lényeget, nem hallom a csendet… Sokan vannak és követelnek. Időt, pénzt és figyelmet… türelmet és szeretetet… megértést és önfegyelmet! Sokszor nem kérnek, csak visznek. Megesik, hogy köszönés nélkül érkeznek… és én szép lassan ebbe beleveszek, eltévedek. Mások labirintusába keveredek. A saját életem ritmusából kiesek.

Napok, hetek, hónapok tűnnek el a semmibe.

Eltűnnek, még mielőtt megérkeznének.

Hiányzik a saját életem. Hiányoznak a saját gondolataim, még ha időnként bele is veszek. Hiányoznak az érzéseim, melyek a mélyből törnek fel. Most megállítom és tovább nem engedem… Nem engedem a pillanat rablóinak, hogy megfosszák életemet…

A pillanat velem van és elkísérhet. Most újra a belső figyelmemmel figyelek. Úgy tűnik a valóság megrepedt, és többen az illúzióba menekültek. Hívnak, csábítanak, hogy lépj te is bele, hogy mondj le a valódiról az illúzióért cserébe. Én mást teszek. Nekem szükségem van a saját életemre, gondolataimra, érzéseimre. Még ha az igazság és a valóság időnként fájdalommal jár, én akkor is maradok, az illúzióért nem adom fel.

Hogyan is tudnék részt venni az életben, ha egy képzeletbeli világ lakozik bennem? Kitalált emberek, kitalált történetekkel, kitalált érzések, kitalált szívveréssel… A valódi pillanatok megsemmisítője mindez.

Én valódi vagyok, valódi gondolatokkal, érzésekkel. Befelé és felfelé figyelek. A válaszokat magamban keresem. Mostantól, én az én életemet élem!

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta - talentumok.com