A nagypapa és a fatál - A szeretet az a híd, ami minden szakadékon átvezet

Egy másik emberrel való együttélés nem minden pillanatban a felhőtlen öröm forrása. Vannak dolgok, szokások, tulajdonságok, amelyek rendkívül bosszantóak tudnak lenni - akár tehet róla a másik, akár nem. A mindennapos idegtépő csaták nemcsak két ember - vagy akár egy egész család ? lelki békéjét képesek felborítani, hanem idővel olyan szakadékot képezhetnek közöttük, amit talán már soha nem lesznek képesek áthidalni. A kapcsolat méltatlanná, hideggé, és hosszútávon működésképtelenné válik.

Erről szól az a rövid történet, amivel nemrég találkoztam:

Egy idős bácsi együtt lakott a fiával, a menyével és a négyéves unokájával. Gyenge volt már, a látása is rossz volt, kezei remegtek, lépteit is inkább csoszogásnak lehetett nevezni. A család mindig közösen vacsorázott, ám a házaspárt egyre jobban idegesítette, hogy a nagypapa kanaláról rendszeresen leesnek falatok a földre, a poharából kilöttyinti az italt a terítőre, és az egész étkezés körülményessé válik miatta.

„Valamit tennünk kell, ez így nem mehet tovább! Elegem van ebből!” – dühöngött a férj az apja miatt. Másnap felállítottak egy kicsi asztalt a sarokba, és ott terítettek meg nagyapának a vacsorához. Attól fogva neki a sarokban kellett egyedül ennie, míg a család többi tagja az asztalnál beszélgetve együtt költötte el a vacsorát.

Időről időre azonban összetört egy-egy tányér, ahogy a nagypapa leejtette azt a földre, ismét bosszúságot okozva ezzel fiának és menyének. Megelégelve az újabb problémát, elhatározták, hogy egy fatálban adnak vacsorát az öregnek, így talán nyugtuk lesz tőle.

eves_talbol

Újabb napok teltek el, és így már tényleg kevesebb lett a probléma a nagypapával. Néha ránéztek evés közben, de csak egy-egy bosszús megjegyzésre méltatták, amikor egy újabb falat leesett, vagy megint elázott a terítő egy kicsit. De legalább a fatálat nem tudja összetörni. A nagypapa pedig szó nélkül ücsörgött a sarokban egyedül, és néha egy-egy könnycsepp megjelent a szemében. Unokája csendben hallgatta a nagypapát érő szitkokat.

Egy napon a kisfiú a fa hulladékokkal játszott vacsora előtt, amikor édesapja odalépett hozzá, és kedvesen megkérdezte: „Hát te mit készítesz?” A kisfiú ugyanolyan kedvesen válaszolt: „Egy fatálat készítek neked és anyának, hogy tudjatok miből enni, amikor nagy leszek.” Ezután mosolyogva folytatta munkáját.

Szüleit sokkolták a kisfiú szavai, és olyan erős bűntudatot éreztek, amilyet még soha. Megszólalni sem tudtak, csak a könnyeik jöttek ki, ahogy belegondoltak, mit élhetett át a nagypapa a viselkedésük miatt. Aznap este ismét négy teríték került az asztalra, és onnantól kezdve mindig együtt vacsorázott az egész család. Néhány tányér összetört, időnként mosni kellett a terítőt és takarítani a padlót, de már senki nem törődött ezzel. Megértették, hogy mi az, ami igazán számít: a szeretet.

A szeretet az a híd, ami minden szakadékon átvezet. Olyan híd, amit nem tudatosan építünk fel, ezért az ápolásáról is könnyen megfeledkezünk. Pedig a szeretet nemcsak egy érzés, hanem egy képesség is: annak a képessége, hogy elfogadjuk a másik embert olyannak, amilyen, és ne a saját akaratunkat próbáljuk ráerőltetni, hanem meglássuk azt, amire ő a szíve mélyén vágyik.

Mindannyiunknak szüksége van hidakra – soha ne felejtsük el ápolni őket.

Hasznaldfel.hu