A király ajándéka – néha mindenünket el kell veszíteni, hogy megtaláljuk, amit keresünk

Élt egyszer egy igen gazdag király. Palotájában szolgák ezrei lesték minden kívánságát, hatalmas kincstáraiban megszámlálhatatlan sok arany volt. Egy napon fia született, és a király elhatározta, hogy fiát megajándékozza a legnagyobb ajándékkal, ami csak a világon létezik.

 

 

 

Töprengett a király a lehetséges ajándékon, de akármi is jutott eszébe, rá kellett jönnie, hogy nem ismer olyan kincset, amely az ő kincstárában ne volna megtalálható. Összehívta hát az udvari bölcseket, de hiába faggatta őket, ők sem ismertek olyant, amellyel a király ne rendelkezett volna. A király nagyon elszomorodott, merthogy nem tudta véghez vinni akaratát.

A király magához hívatta legjobb hírvivőit és megüzente országnak-világnak, hogyha valaki meg tudja mondani, milyen ajándékot adjon a fiának, amely legnagyobb azok közül, amelyik a világon létezik, akkor azt az embert gazdaggá teszi. Azonban hiába a felhajtás, csak nem érkezett senki, aki meg tudta volna mondani, mi legyen az ajándék. Ekkor a király haragra gerjedt és úgy döntött, maga megy el megkeresni kérdésére a választ.

Felnyergelte a lovát és kivágtatott a palotából. Hegyeken és völgyeken keresztül, városokon és falvakon át lovagolt, heteken, hónapokon át ment szakadatlan. Közben a ruhája és a csizmája elfeslett, amíg a pénze tartott csináltatott magának új ruhát. Az azonban már korán sem hasonlított a királyi szövethez. Idővel, amikor koronáját is pénzzé tette már, ruhája olyan lett, mint egy parasztemberé. Az emberek többé nem hajoltak meg neki, hanem ahogy idegent szoktak köszönteni, nyájasan útbaigazították őt. Miközben látta, ahogy az emberek a földeken dolgoznak szorgalmasan, arra gondolt, milyen naplopók is az ő nemesei. Amikor estefelé elfáradt a népek szállást kínáltak neki és még vacsorával is ellátták. Ilyenkor arra gondolt, hogy az ő uraságai még egy pohár vizet sem adnak úgy, hogy közben ne várnának cserébe valamit. A király megdermedt szíve olvadni kezdett.

Egyszer a király egy sűrű erdőbe tévedt, esteledett így vakon poroszkált az erdei ősvényen. A távolban hirtelen egy fénycsóvát látott meg. Léptei szaporázva hamarosan egy kis kunyhóhoz ért. Bekopogtatott egy igen öreg, ősz hajú ember nyitott ajtót. Kérésre a királyt beengedte hajlékába és szállást is ígért neki. A remete amúgy szótlan volt, a király azonban nem bírta tovább a csendet, elkezdte mesélni azt, hogy mi járatban van. A végén az illendőség kedvéért megkérdezte az öregembert, hogy ő nem tudja-e, hogy mi a legnagyobb ajándék, amit egy szülő a fiának adhat.

A remete elgondolkodott, majd halkan azt mormota: - Már megszerezted az ajándékot, amit a fiadnak adhatsz! A király azt hitte tréfálnak vele, hiszen a hosszú úton nem maradt semmije. Meg is kérdezte a remetét, hogy miért mondja ezt, hisz nincs nála semmilyen kincs, a rajta lévő rongyos gúnya az egyetlen, ami megmaradt neki. A remete pedig ugyanolyan halkan, mint előtte, csak annyit mondott: - Nincs semmi a világon, ami annyit érne, mint az igaz tudás. Az igaz tudás által lesz egészséged, általa leszel szabad, általa kerül el az illúzió. Amíg nem láttad a világ másik oldalát, hamis képed volt a világról, szegényebb voltál a legszegényebb koldusnál.  Azonban most akkor is te vagy a leggazdagabb, ha minden aranyadat elveszíted. Ha nem indultál volna el a világba, a fiadnak is azt tanítottad volna meg, amit a palotád négy fala között ismerni akartál, most a fiadnak azt is megtaníthatod, hogyan váljon szabaddá.

A király megdöbbent a remete a szavain, de megértette azokat. A felismerés a szívéig hatolt, hogy bár gazdag volt és uralkodott, valójában sohasem volt szabad. Naphosszat azzal volt elfoglalva, hogy vagyonát számon tartsa, de nem volt ideje élvezni azt és ideje sem maradt, hogy megismerje az élet egyéb lehetőségeit. Annyit ehetett-ihatott, amennyit csak akart, de már ő maga sem tudta, miért eszik, ez volt a szokás.  Annyi ágyasa volt, amit csak a szeme kívánt, de nem tudta, mit jelent egyet szeretni szabadon. A fiának kincset akart adni, de nem boldogságot. Amit megtanult az úton az nem más, mint az, hogy legyőzte az illúziót, amiben élt.

A király ezután hazament, átalakította a királyságát. Attól a naptól kezdve a nemesek nem azért voltak nemesek, hogy őket szolgálják, hanem azért, hogy ők szolgáljanak legjobb tudásuk szerint az embereknek. Minden területnek meg lett a maga felelőse, így a királynak is több ideje lett, hogy fia nevelésével foglalkozzon. Ő pedig megtanított neki mindent, amit csak egy jó apa megtaníthat fiának. A fiú soha nem hiányolta a hatalmas kincset, mert bölcs és igazságos király lett belőle. Az emberek a falvakban és a városokban felnéztek rá és tisztelték… érezték, hogy ez a király értük van.

Forrás: http://ayurvedika.hu/