A tárgyak ereje

Anyagias világban élünk, az mondják, hogy az emberek túlságosan szereik a tárgyaikat és kevésbe a többi embert.

Szerintem mindent sokkal kevésbé szeretnek. Amíg régen hatalmas értéket jelenthetett egy zsebkés is, ami apáról fiúra öröklődött, manapság már mindent gyorsan elhasználunk és eldobunk.

Nézzük csak meg egy száz évvel ezelőtti szegényebb család háztartását. Ott mindennek volt értéke. Az edényeket, ha kilyukadtak, nem kidobták, hanem újra meg újra megfoltozták, ahogy a ruhákat cipőket is. A gyerekek rongybabákkal játszottak, amik igazi kincsként cipeltek magukkal. Nem szerették hát akkor az emberek a tárgyaikat? Nem szerették-e sokkal jobban mint napjainkban, és nem értékelték-e jobban? Minden bizonnyal igen.

Móra Ferenc Kincskereső kisködmönje biztos mindenkinek ismerős. Központi szerepet kap a történetben egy körtemuzsika, amit egy kisfiú kap egy árustól, cserébe, hogy vizet hozott neki.

Ez a körtemuzsika csak akkor szólt szépen, ha jó gyerek fújta. Csodálatosan is dalolt a kisfiú kezében, mintha az erdő összes madara belebújt volna a kis agyagsípba. A bonyodalom akkor kezdődik, amikor a kisfiú, beteg kishúga magának akarja a hangszert. Miután szülei nyomására kénytelen-kelletlen odaadja húgának a játékot, borzasztóan elkenődik és egy álmatlan éjszaka után hajnalban elcseni a körtemuzsikát kishúgától. Sajnos a történet vége tragédia, a kislány belehal a betegségbe, a kisfiú nem tudja visszaadni neki a hangszert, és többé játszani sem rajta, hiszen csak akkor szól szépen ha jó gyerek fújja...

Egy apró, ócska agyagsípról beszélünk, és mégis mekkora jelentősége lett, és lesz is a kisfiú élete végéig.

Már az emberiség kezdetétől hordtak magukkal az emberek, szerencsét hozó tárgyakat, talizmánokat. Mindegy, hogy vallási ereklye volt, vagy szerencsét hozó amulett, attól lett értékük, hogy hittek a jelentőségében.

Talán a hit ez egyik olyan képessége az embernek, ami megkülönbözteti őt az állatoktól.

Tudunk hinni valamiben anélkül, hogy racionális kézzel fogható bizonyítékunk lenne a létezésére, vagy hasznosságára. Az mindegy, hogy ki miben hisz, istenben, sorsban, akármilyen felsőbb hatalomban, a hit képes tovább lendíteni azokban a pillanatokban, amikor úgy érezzük, a saját erőnk már elfogyott, vagy nem elég ahhoz, hogy véghezvigyük azt amit elterveztünk. Ha képesek vagyunk arra, hogy higgyünk benne, hogy kapunk segítséget valahonnan, kapunk egy plusz lendületet, energiát akkor sikerülhet kitartani akkor amikor mások már feladják.

Bizonyos tárgyak segíthetnek nekünk emlékezni, fókuszálni. A karikagyűrű viselésének is több funkciója van. Először is a megszakítás nélküli karika a végtelenség szimbóluma, a kapcsolat örökkévalóságát jelképezi, másfelől a külvilág számára is kimutatjuk, hogy tartozunk valakihez, és végül, saját magunkat is emlékeztetjük vele arra, hogy van valaki aki szeret és hazavár.

Persze most sokan azt gondolhatják, hogy komoly baj van akkor, hogyha erre valaminek emlékeztetnie kell, de aki ezt mondja, az még sosem volt olyan elkeseredett kilátástalan helyzetben amikor az ember képes még azt is elfelejteni, hogy Ő maga kicsoda is valójában. Amikor el vagyunk veszve, eltévedtünk a saját lelkünk bugyraiban kacskaringózó utak rengetegében, akkor bizony jól jön valami, ami elemi erővel kiránt onnan, vagy legalább ad egy biztos pontot, amibe kapaszkodni lehet.

Fizikai világban élünk, fizikai lények vagyunk, nem baj ha vannak olyan tárgyak amik jelentenek valamit számunkra, amin ha megakad a szemünk, feleleveníti az összes emléket ami hozzá kötődik, elöntenek azok az érzések amik hozzá tartoznak, olyan tárgyak amit ha a kezünkbe veszünk erőt adnak és feltöltenek. Az sokkal nagyobb baj, ha már semmit nem tudunk értékelni, minden ami körülvesz pótolható, lecserélhető, eldobható.

A régi lovagok, szamurájok nevet is adtak kedvenc fegyvereiknek, ezzel is kimutatva mennyire fontosak nekik, sőt hittek benne hogy a kardnak lelke van. Egy szamuráj kardja felett átlépni, akkora tiszteletlenség volt, aminek megtorlása akár a vétkes életét is követelhette.

Úgy gondolom, hogy az embereknek a világgal való kapcsolatát az is kifejezi, ahogy a tárgyaikkal bánnak. Ugyan olyan hiba ha egy nő a cipőit isteníti, dédelgeti, felhalmozza, mintha egy pasi koszos, szétszakadt edzőcipőt hord. A tárgyak felhalmozási, mániákus birtoklási vágya káros. Viszont az, ha értékeljük amink van, meg tudjuk becsülni azt amit kaptunk, megtanít egy helyes értékrendre.

Pechál Péter

Forrás: