Ősszel sok lélek távozott…

Fényes lelkek. Nagyok. Létük ajándék volt. Elmúlásuk átmenet. Haláluk csak a mi itt ragadt lelkünket keseríti meg.

Mert fáj a testnek a hiányuk. Akkor is, ha szívünkben mindig és újra egymásra találunk.

A halál csupán egy eszköz, mellyel utazunk. Lelkünk a sírban ébred, és ott már nem álmodunk.

Éljük az egységet. Kikacagjuk a földi létet. Lelkünk újra saját színeinkben fénylik, ragyogunk, s könnyűek vagyunk, mert leraktuk a földi káprázatot.

Onnan minden tisztán látszik, az is, ki s hol hibázik.

Nem is értjük onnan fentről, a többiek önmaguk miért feledik el, saját lelkük miért temetik el.

Most már fentről ragyogtok le ránk, mint a csillagok. De lelketek fénye még attól is sokkal nagyobb.

Legyen áldott létetek, nektek, kik Teremtőtökhöz most visszatértetek.

Találkozunk mi még újra, akkor is, ha más kosztümben lesz valódi fényünk eltakarva…

De ha szerencsénk van, az egységben találunk egymásra, hol már nem ver éket közénk egónk irányítási vágya.

Igen, ott lesz csak a jó. Hol a szeretet ereje mindenható.

Akkor majd megértjük, bennünk íródott minden, s lelkünk halhatatlan.

Egymásban feloldódva élünk, s öröklétünk az egységben vitathatatlan.

Sándor Judit - Jóportál

Forrás:

Ajánlott bejegyzések

---