Mese a vízcseppről, aki önmagát kereste

A hajnali harmatból egy apró vízcsepp született. Nyújtózkodott egy nagyot a levélen, ami bölcsőjéül szolgált, majd körülnézett.

Egy erdő szélén volt, egy tisztáson, ahol mindenféle erdei lények szorgoskodtak. Van aki már készült nyugovóra térni az éjszakai műszak után, és akadtak olyanok is nagy számmal, akiknél most indult még csak a nap. Mindenki tette a dolgát, táplálék után kutatott, fészket, odút épített.

A vízcsepp elgondolkodott, hogy neki vajon mi dolga lehet itt. Köszöni próbált pár döngicsélő méhecskének, de mintha észre sem vették volna, ahogy az a pocok sem ami mellette fogyasztott el egy gilisztát.

Senki sem akart szóba állni vele, vagy csak senki nem hallotta a hangját?

A kis csepp tovább töprengett azon, hogy neki mi dolga van itt? Ő hova tartozik?

Tudnia kell, hogy miért is született erre a világra, mihez kezdjen magával, hogy Ő is aktív részese lehessen ennek a nyüzsgő kis világnak.

Amíg ezen gondolkodott, kisütött a nap is, és egyre melegebb lett.

A vízcsepp azt érezte, hogy egyre könnyebb és könnyebb, mígnem teljesen elpárolgott.

Most akkor én vagyok a levegő? Gondolta magában.

Élvezte, ahogy a széllel suhan a fák felett és összeborzolja a mezők zöld haját.

Majd minden kezdett lelassulni, besötétedni, a levegő lehűlt, és a kis csepp egy kövér fekete felhőben találta magát. Nem teljesen értette mi történik, de nem is volt sok ideje átgondolni, mert elkezdett zuhanni. Először nagyon megijedt, azután élvezni kezdte a szabadesést.

Én vagyok az eső, gondolta.

Amikor leért, végigbucskázott egy háztetőn, majd földet ért, és gyorsan beitta Őt a szomjas föld.

A sok esővel egy kis föld alatti patakba jutott, ami kezdetben csak lassan csordogált, majd felszínre tört, egy nagyobb folyóba csatlakozott, és megállíthatatlanul száguldott medrében.

Halak ficánkoltak benne, emberek fürödtek vízében, állatok ittak belőle.

Akkor én az folyó vagyok? Én adok életet?

A kis vízcsepp kezdett összezavarodni, úgy érezte nem találja a helyét, nem tudja mi felé halad, és még mindig nem tudta, ki is ő valójában, hiszen mindig más volt, mindig változott.

Majd megérkezett a tengerbe. Hatalmasnak érezte magát. Elképesztő méretű lények úszkáltak benne, óriási hajók úsztak rajta, amiket könnyedén dobált, mintha csak a játékszerei lennének.

Annyira fellelkesült, és megittasult saját erejétől, hogy egyre nagyobb és nagyobb hullámokat csapot, mígnem egy hatalmas szökőár formájában elöntött egy várost.

El sem tudta képzelni, hogy ilyen hatalmas pusztításra képes. Borzasztó volt látni ami az emberekkel és otthonaikkal történt, és azt érezni, hogy haragudnak rá, hogy gyűlölik Őt, pedig ezzel még sohasem találkozott. A folyót mindenki szerette, mindenki boldog volt tőle, az esőnek is örültek a földművesek, hiszen megitatta a növényeiket. Az áradást viszont senki nem szerette.

Egy pocsolyából nézte ahogy egy kisgyerek leül az összedőlt háza romjaira, és elkezd sírni.

Patakzó könnyei mind belepotyogtak a pocsolyába és elkeveredtek benne. A vízcsepp érezte a mindent átjáró szomorúságot, a félelmet.

Most akkor én vagyok a bánat? Én vagyok a halál?

Nem bírta tovább elviselni ezt a helyet, és tettének következményeit. Visszahúzódott a tengerbe, majd elindult északra, messze mindenkitől akinek ártott, vagy árthatna.

Egyre hidegebb területekre tévedt és csak ment egyre előre, mert úgy érezte, mintha már kevésbé érezné a bűntudatot, és a zavarodottságot a fejében, amiért még mindig nem találta meg saját magát és valódi célját.

Már a sarkkörig jutott, amikor úgy tűnt az utazása a véget ért, és egy hatalmas jéghegybe fagyott.

Többé már nem érzett semmit, nem érdekelték a kérdések amik eddig benne kavarogtak, nem érdekelte semmi. Kihűlt, megdermedt, megállt. Nem volt aktívan részese semminek, és nem is akart az lenni. Évek teltek el így, talán évtizedek is.

De a jégbe egy apró buborék is belefagyott. Egy kis üresség, ami sosem hagyott nyugtot a vízcseppnek. A hiány mindig ott volt benne, és ez elgyengítette, egy nap meg is repedt itt a jég, és a buborék gyors növekedésnek indult, és egyre inkább felemésztette a jéghegyet, a repedésen folyt ki a megolvadt víz és egyre növekedett belül az űr. Míg végül egy hatalmas darab le nem hasadt belőle.

Úgy tűnik a kis csepp mégsem rejtőzködhet az idők végezetéig az élet elől, nem szökhet meg a körforgásból. Erre neki is rá kellett jönnie, most, hogy tehetetlenül sodródott az árral, haszontalanul, kiszolgáltatva. Ahogy egyre délebbre úszott, a nap meleg sugarai kezdték újra felmelegíteni és kiolvasztani. Már nem jégsapkákkal borított tájat látott maga körül, hanem sziklás, homokos tengerpartokat.

A hullámverés a sziklákhoz csapta, majd vízpermetként felkapta, és messzire fújta a szél.

Megint apró volt, bizonytalan, és messze mindentől amit ismert.

Egy kis vízcsepp volt, egy levélen, egy erdő szélén...

Mégsem volt ugyan olyan, mint amikor az utazása elkezdődött, hiszen magával hozott mindenhonnan egy kicsit, mindig több lett valamivel. Ekkor jött rá, hogy részben mindig is azzá kell válnia, ahol éppen van, és azzá amit tesz, hiszen ahogy Ő a része valaminek, az is része lesz neki. Viszont ha úgy akarja megtalálni önmagát, hogy azonosul valamivel, csak eltávolodik valódi lényétől, és ha magában nem találja meg a választ arra, hogy kicsoda is valójában, akkor a világon sehol nem fogja. És mi a válasz?

Mindannyiunkban van egy kis csepp, és abban rengeteg lehetőség...

Pechál Péter

Forrás: