A kimondott szavak ártalmai

Életünkben sokszor nem is gondolunk arra, hogy a meggondolatlan szavainkkal milyen mély sebeket ejtünk bizonyos emberek lelkében. Nagyon sokat árthat így a szülő, tanár, barát, vagy később a főnökeink, munkatársaink. Az életre szóló traumákat elsősorban a szüleinktől kapjuk, majd az iskolában a tanárainktól.

Bizonyára nincs olyan ember, aki az életében ne tapasztalta volna meg, hogy a meggondolatlanul kiejtett mondatok milyen kártékonyak tudnak lenni. Olyan az, mint amikor egy vírus megtámadja a számítógépet. A különbség csak annyiban más, hogy mi emberek évekig küzdünk e problémák megoldásával, és van, akinek sikerül ezen túllépnie, és van, akinek nem.

Nekem is van ilyen „élmény” a tarsolyomban. Általános iskolás koromban az egyik tanáromnak ez a mondat jött ki a száján: „Belőled nem lesz senki!” Nem tudom azt az érzést leírni, amit akkor átéltem. Ő valószínűleg azért mondhatta ezt, mert nem voltam eminens, kitűnő tanuló, de buta sem. Nála pedig csak az az ember ért valamit, aki kitűnő, példás bizonyítvánnyal rendelkezett. A részletekbe most nem akarok belemenni, akit érdekel, olvassa el a blogbejegyzésemet, amelynek címe: „Így tehetjük tönkre gyerekeink önbizalmát”. Ott részletesebben leírtam a történetet.

Több évtizedes távlatból nézve is, nekem az a véleményem erről a pedagógusról, hogy ő nem volt alkalmas az általa választott pedagógusi pályára. Borzasztó sok belső konfliktusa lehetett önmagával szemben, amelyeket soha nem mert felvállalni. Belső bizonytalanság, megfelelni-vágyás, rossz ön- és emberismeret, és sok egyéb lelki tényező együttes hatása válthatta ki belőle ezt a hozzáállást. Talán neki is mondhatta valaki ugyanazon mondatot, hogy belőled sem lesz senki.

És most jönnek a szülők gyakran hangoztatott ártó mondatai. Hányszor, de hányszor hangzanak el a következő mondatok a szájukból: „Nem lesz belőled senki!”, „Te semmit sem érsz, csak arra vagy jó, hogy költsd a pénzt!”, „Ha tudtam volna, hogy ilyen gyerekem lesz!”, „Bár meg sem szültelek volna!”, „Minden problémám forrása te vagy!”, „Te egy senki vagy és semmire sem leszel alkalmas!”. Brutális mondatok ezek. De amikor ezen mondatok elhagyják a szülők száját, nem is gondolnak arra, hogy a gyerekük lelkében milyen kárt tettek, és hogy akár évtizedek múltán is nyomni fogja a lelküket ez a teher.

Hibáztathatjuk ezért a szüleinket vagy nem? Én azt gondolom, nem. Mert őket senki sem tanította meg arra, hogy az ilyen mondatok milyen ártóak tudnak lenni. Nem volt tanítómesterük. A viselkedés mintáinkat pedig mind-mind a szüleinktől tanuljuk el. A szüleink pedig eltanulták a saját szüleinktől, és így tovább. Amikor pedig akár a szülő, akár a pedagógus tesz hasonló kijelentéseket, akkor arra lehet következtetni, hogy az ő lelki világuk nincs igazából rendben. Bizonytalanok, gyávák, befolyásolhatóak, emocionális szempontból nem nőttek fel. Mondhatnám úgyis, hogy nem érettek meg arra, hogy gyereket vállaljanak.

Sajnos ez a tendencia egyre jobban érzékelhető a mostani társadalmunkban. Ezért egyre több és több lesz a problémás gyerek.

Amikor én is rájöttem arra, hogy valójában nem a gyerekben van a hiba, hanem a szülőkben, akkor én is visszamentem a generációkban, teljesen a nagyszüleimig. És meglepő felismerésekre tettem szert. Olyan hibákra, nevelési irányzatokra, amelyeket a nagyszüleim az én szüleimmel vittek végbe, és ők is velem, bár a fent említett mondtatok soha nem hagyták el az anyám száját. Csak a régi tanárom szavai maradtak meg bennem örökre, annak ellenére, hogy csak lettem valaki.

Én azt tanácsolom a szülőknek, hogy mielőtt a fent említett mondatok bármelyikét kiejtenék a szájukon, számoljanak ötvenig, vagy igyanak egy korty vizet, de ne nyeljék le. Ugyanis soha nem tudhatják, hogy ezekkel az ártó mondatokkal milyen végzetes kárt tudnak tenni a gyerekeik életében.

Szerző: Horváth Éva

Címkép: pexels.com

Az írás a szerző ezen könyvéből származik: Tükörképek – avagy egy „lélekbúvár” élettapasztalatai