A gyógyítás kockázatai

A gyógyítás kockázatai - a

A jelenség leírása

Gyógyítók, orvosok, segítő személyek, pedagógusok - ezek azok a szakmák, illetve ezen szakmák művelői azok a személyek, akiket leginkább "fenyeget" a kiégés (bornout) veszélye. E szakmák művelői könnyen telítőd(het)nek azokkal a gondokkal és problémákkal, amelyekkel a pácienseik vagy az általuk gondozott, nevelt személyek nap mint nap szembesítik őket.

A fogalmat Herbert J. Freudenberger (1974) pszichoanalitikus alkotta meg, aki önsegítő közösségek tagjainál, krízisintervenciós központok, egészségügyi intézmények dolgozóinál figyelte meg és írta le a kiégés jellegzetes tünetegyüttesét. Azóta e problémakörnek egyre nő az irodalma, elméleti megközelítése és gyakorlati szociálpszichológiai kutatása. A vizsgálatok során más foglalkozásúaknál - természetgyógyászoknál, pedagógusoknál, jogászoknál, rendőrtiszteknél stb. - is leírták.

Freudenberger eredeti meghatározása szerint: "A szindróma krónikus érzelmi (emocionális) megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, érzelmi (emocionális), mentális kimerülés, mely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek."

A jelenség egy másik kiemelkedő kutatójának megfogalmazásában: "A kiégés tartós vagy ismételt emocionális terhelés eredménye más emberekért való hosszú távú, intenzív erőfeszítéssel összefüggésben." (Ditsa Kafry, 1981)

Energetikai szempontból fontos tudni, hogy a kiégés (burnout) fogalmát eredetileg a technológiában használtak és a jelenség az egykor működő energiaforrás gyengülését írja le annak teljes megszűnésig. Ez egy folyamat, amely nem hirtelen történik, hanem folyamatosan, több szakaszban valósul meg. Ez a megközelítés pontosan mutatja azt a jelenséget, amely a gyógyítóknál - a másoknak bármilyen módon fizikai, mentális vagy szellemi energiát adó, közvetítő - személyeknél is lejátszódik. A jelenség kettős természetű, amely

-az energia átadás következtében vagy a nem tökéletesen tudatos energia-közvetítés folyamán kialakuló energia-szint csökkenésből és

-az alacsony rezgésszintű energiákkal való rendszeres és hosszan tartó érintkezésből adódó rezgésszint csökkenésből áll össze.

A pácienssel való érzelmi, mentális azonosulás - ami számos esetben akaratlanul is végbemegy - fokozza a jelenség bekövetkeztének a valószínűségét.

A kiégés okai

Alapvetően három jellegzetes okot érdemes megkülönböztetni a kiégés jelenségével kapcsolatban:

1.személyiségjegyek (melyek az ilyen típusú pályaválasztáshoz is vezetnek)

2.érzelmi túlterheltség

3.a páciens-központú irányultság.

Érdemes megjegyezni, hogy az ilyen területeket és foglalkozásokat választók máreredendően olyan empatikus - sok esetben már túlzottan empatikus, illetve másokat maguk elé soroló, esetleg önbizalom-hiányos - személyiségjegyekkel rendelkez(het)nek, amelyek eleve hajlamosító tényezőt jelentenek a jelenség irányába. Ehhez kapcsolódik az a tulajdonság is, amely hajlamossá teszi e szakmák képviselőit arra, hogy túlzott módon beleéljék magukat pácienseik, gondozottaik helyzetébe - mintegy "magukra véve azok problémáit". E két jelenség társulva azzal az érzelmi túlterheléssel, amelyet a folyamatosan jelentkező páciensek jelenléte, illetve a hosszú távon való kapcsolat e - problémáikat a gyógyító elé táró - páciensekkel vezethet a jelenség kialakulásához.

A "helfer-szindróma"

Nagyon fontos - pontosan a megelőzés és a hajlam szempontjából ismerni azokat - a sokszor rejtett motivációkat és jelenségeket, amelyek a kiégés kockázati tényezői. Ez a jelenség az un. "helfer-szindróma" ("segítő-jelenség") nevet kapta és elnevezése W. Schmidbauer pszichoanalitikus nevéhez kötődik, aki vizsgálta a professzionális segítők

-személyiségét,

-motivációit,

-segítő és a kliens kapcsolatát.

A személyiség vizsgálata szerint a helfer-szindrómás vagy arra hajlamos segítő a kora gyermekkorban átélt, nem tudatos, indirekt szülői elutasítást, illetve annak érzését éli meg, melyet a gyerek egy azonosulási folyamat révén tud emocionálisan feldolgozni. Ez a kora gyermekkori sérülés nem válik tudatossá a segítő számára, hanem átfordul cselekvésbe.

A motiváció tekintetében arra az eredményre jutott, hogy a helfer-szindrómás segítő azért segít másokon, hogy saját valódi érzéseit, szükségleteit ne kelljen észrevennie. Egy olyan belső űrt tölt ki, mely a spontán érzésektől való félelemből származik, és összefügg "az elutasított gyermek" tudattalan dühével. Nem tudatos, rejtett motiváció.

A személyiség felismerhető jegyei a következők:

-legtöbb esetben képtelen saját maga segítséget kérni,

-kerüli az egyenrangú kapcsolatokat, mindig valamilyen alá-fölé rendelt kapcsolati típust alakít ki,

-kapcsolataiban nem képes vágyait, kívánságait éreztetni vagy kimondani; egyetlen lehetséges közlési mód a felgyülemlett és feszítővé vált vágy feltörő szemrehányás vagy betegség útján történő kifejezése,

-önértékelése ingadozó, örökösen függ a külső megerősítésektől,

-képtelen agresszióját közvetlen (direkt) módon kifejezni; az agresszió közvetett (indirekt) formában, nem az adott helyen és időben jelenik meg (pl. más segítőkkel szemben jut kifejezésre), gyakori az ön-agresszió, a befelé fordított "lenyelt" agresszió,

-mindenhatóság érzete, éreztetése (omnipotencia) a foglalkozási szereppel kapcsolatosan,

-érzelmek elhárítása, szigorú kontrollja,

-intimitás-gyengeség,

-függőségtől, gyengeségtől való félelem,

-a felelősségvállalás hangsúlya a kapcsolatokban.

A helfer-szindrómánál a kapcsolat segítő formája más típusú kapcsolatok, érzelmek elhárítását jelenti egyben. A professzionális segítő számára mintegy "droggá" válik a hivatás, a segítségre szorulókkal való kontaktus. Az ilyen "nagy dózisú drog" visszaéléshez, majd kiégéshez (burnout) vezet.

Az új típusú segítő foglalkozásban (szociális munkás, mentálhigiénés szakember stb.) a segítő-kliens kapcsolat koreográfiája korántsem olyan egyértelmű, mint a régi, klasszikus segítő-kliens kapcsolatban (orvos, pap, tanár). A hierarchikus szerepmegosztás már ezekben a klasszikus hivatásokban is kevésbé stabil és egyértelműen definiált, jobban megterheli a segítőt.

A kiégés kialakulásának fázisai

E. Brodsky és Georg E. Becker a kiégés (burnout) kialakulását öt fázisba sorolta:

1.Az idealizmus szakasza: nagy lelkesedés a szakmáért, a kliensért való intenzív fáradozás, a kollégákkal való élénk kapcsolattartás, a lelkes idealista segítők a személyiségüket tekintik a legfontosabb "munkaeszköznek". A segítés kudarcát a személyiség felelősségeként, saját kudarcaként élik meg. Irreális elvárások a kliens feltétlen változni akarásában, azonnali eredmények szükségletében. A túlazonosulás miatt összekeverednek a segítő saját szükségletei a kliensével, a határok feloldódnak a kliens és a segítő élete, illetve a segítő szakmai és privát élete között.

2.A realizmus fázisa: szakmája iránt elkötelezett, kooperatív együttműködés a kollégákkal, érdeklődik a kliens fejlődése iránt. A távolságtartás és részvét egyensúlyának megteremtésén fáradozik. Kreatív tervek, kezdeményezések iránti nyitottság.

3.A stagnálás vagy a kiábrándulás fázisa: csökken a teljesítőképesség, érdeklődés, nyitottság. A klienssel való kapcsolat a legszükségesebbekre korlátozódik. A kollégákkal való beszélgetések gyakran terhesek, vagy csupán a saját védekező viselkedés megerősítését szolgálják.

4.A frusztráció fázisa: szakmájukban visszahúzódnak, a klienseket becsmérlik, egyre több negatív változást észlelnek rajtuk (pl. diákokból diákság, diákanyag lesz). A kapcsolatban a megengedő és a tekintélyelvű stílus ingadozik. A szakmai, közéleti tevékenységből való visszavonulás annak értelmetlensége és üressége miatt. Kétségbe vonódik a saját tudás és a hivatás értelme és értéke. Miért csináljam? A kliens egyre idegesítőbb.

5.Az apátia fázisa: a minimumra korlátozódik a klienssel való interakció. A szakmai munka sematikusan történik. A kliens felé a hangulat ellenséges. A segítő a kollégákat kerüli, a helyzet megváltoztatásának lehetőségét elveti.

A kiégés megelőzése és terápiája

Mint minden esetben itt is a megelőzéssel és az előzetes felméréssel, a kockázati tényezők értékelésével és a megfelelő intézkedések megtételével lehet a legjobb eredményeket elérni. A jelenség bekövetkeztét csak tudatos tevékenységgel, tudatos felkészüléssel lehet megelőzni.

A személyes motivációk felismerésében és őszinte értékelésében az önismeret nyújt segítséget. A tudatosított motivációk és a kockázati tényezők felismerése lehetővé teszi azt, hogy egy pozitív irányba, az öngyógyítás irányába fordítsuk az egyébként - spontán módon - kiégéshez vezető helyzeteket. Ehhez elengedhetetlenül fontos, hogy

-átgondoljuk, tudatosítsuk, miért is választjuk/választottuk a gyógyító, segítő pályát,

-tudatosítsuk mindazokat a külső és belső, látható vagy rejtett motivációkat, amelyek a pályaválasztásunkat befolyásolták,

-figyeljünk arra, hogy a gyógyítás, segítés ne válhasson számunkra egy kvázi pszichoterápiás szükségletté.

Az általános (külső) motivációk terén a következő szempontok figyelembe vétele, illetve kielégítése segít abban, hogy belső motivációink ellenére elkerülhessük a jelenség bekövetkezését:

-érezzük a saját személyünk fontosságát és jelentőségét szakterületünkön,

-biztosítsuk magunknak a szakmai függetlenség (autonómia) és a szakmai fejlődés lehetőségét.

-működtessük a támogató rendszereket - munkahelyi stábmegbeszélések, esetmegbeszélések, szakmai továbbképzések, szupervízió, kollégák közötti szakmai konzultáció stb.,

-érezzük, hogy hivatásunk anyagi-erkölcsi megbecsültséget hoz számunkra,

-szabályozzuk a szakmai terhelést és - saját terhelhetőségünket figyelembe véve -kerüljük el a túlterheltséget.

Motivációink ismeretében megtervezhetjük azokat a beavatkozási stratégiákat, illetve technikákat, amelyek segítséget adhatnak a segítő részére:

-a stresszel terhelt, illetve az érzelmi függés veszélyét hordozó szituációkat kevésbé személyes módon, inkább intellektuális, racionális vonalon kell megközelíteni,

-a stresszel terhelt vagy azonosulást kiváltó helyzetekben (interakciókban) a problémával való érzelmi azonosulást (involválódást) csökkenteni kell,

-szorosabbra szükséges fűzni a személyzeten vagy közösségen belüli támogató, feszültséget csökkentő, felelősség-megosztásra lehetőséget adó kapcsolatokat.

A megoldás felé vezető úton számba vehetők a különböző un. "megküzdési stratégiák" (coping) is.

Minden egyes segítő szakmában dolgozó, illetve tevékenykedő személy számára fontos alapelv, hogy időnként meg kell állni és meg kell fogalmazni:

-milyen motiváció tart a pályán és mit jelent a segítés?

-hogyan látnak engem a kliensek, és hogyan a kollégák?

-a kiégés említett szakaszaiban hol tartok?

Energia-gyakorlatok a kiégés ellen

Szó eset róla, hogy a kiégés alapvetően egy energetikai változást jelent a szervezetünkben. Részben egy energia-szint csökkenés, részben egy rezgés-szint csökkenés kíséri. Ennek megfelelően a terápiájának is kiemelkedően fontos része olyan gyakorlatok és technikák végzése, amelyek megakadályozzák az energia-szint csökkenését (megelőzés), illetve amelyek helyreállítják a normális energia-szintet vagy rezgésszintet. Erre a kínai energia-gyakorlatok számos speciális és hatékony gyakorlatot, technikát kínálnak. Ebben a tekintetben is kiemelkedő fontosságú a tudatosság kérdése. Egyrészt az energia-szint vagy a rezgésszint csökkenését előidéző helyzetek felismerése, másrészt az energia-szint és a rezgésszint növelését, a test megtisztítását szolgáló gyakorlatok tudatos, rendszeres és a szükséges helyen és időben történő elvégzése terén.

A kiégést - energetikai szinten egy folyamatos és tudatos energia növelő, illetve energia tisztító tevékenységgel - lehet megelőzni, illetve a már kialakult stádiumok esetén - helyrehozni. Erre a célra egy olyan speciális energia-gyakorlat sort, állítottam össze tanfolyami formában, amely hatékony segítséget ad a folyamatos, hatékony gyógyító és/vagy segítő munkavégzéshez és megelőzi a kiégés jelenségének létrejöttét. Természetesen e gyakorlatok is csak akkor lesznek hatékonyak és töltik be szerepüket, ha azokat valaki rendszeresen és tudatosan végzi.

Forrás: http://gyogyitoharcos.hu/