A lélek egyedülléte

Az egyedüllét szó félrevezető lehet. Azt sugallja, hogy egymagunk vagyunk egy elszigetelt helyen. Amikor a remetékre gondolunk, olyan szerzetesek és remeték képe jelenik meg előttünk, akik távol eső helyeken élnek, elzárkózva a nyüzsgő világ zajától. Ezek a szavak valójában a latin solus szóból erednek, amely egyedült jelent. Az idők során számos férfi és nő, akik spirituális életet akartak élni, távol eső helyekre ? sivatagba, hegyre, erdő mélyére ? vonultak vissza.

Valószínűleg nehéz, ha nem lehetetlen, a magányosságtól az egyedüllét felé mozdulni anélkül, hogy a figyelmünket elterelő világtól valamilyen módon ne húzódnánk vissza, így tehát érthető, hogy azok, akik komolyan igyekeznek előrelépni a spirituális életükben, vonzódnak azokhoz a helyekhez és helyzetekhez, ahol egyedül lehetnek, néha csak egy adott időszakra, máskor többé-kevésbé folyamatosan.

Ám az az egyedüllét, amely valóban számít, a lélekben való egyedüllét – s ez egy belső minőség vagy hozzáállás, amely nem függ a fizikai elkülönültségtől. A lélekben való egyedüllét kifejlődéséhez esetenként szükséges lehet az elkülönülés, szomorú lenne azonban a spirituális élet ezen alapvető jellegét a szerzetesek és remeték kiváltságának tartani. Minden eddiginél fontosabb hangsúlyozni, hogy az egyedüllét azon emberi minőségek egyike, amely létezhet, fenntartható és kifejleszthető egy nagyváros közepén, a tömegben vagy akár egy nagyon tevékeny és eredményes élet közegében is. Azt az embert, aki kialakította a léleknek ezt az egyedüllétét, már nem zilálják szét a környező világ legkülönbözőbb ingerei, hanem képes egy nyugodt, belső középpontból szemlélni és értelmezni a világot.

Ha figyelmesen éljük az életünket, megtanulunk különbséget tenni a kétféle jelenlét között: amelyet a magányosság hat át, és amely az egyedüllétből fakad. Amikor egyedül vagyunk egy irodában, egy házban vagy egy üres váróteremben, szenvedhetünk a nyugtalanító magánytól, de élvezhetjük is csendes egyedüllétet. Amikor tanítunk, előadást hallgatunk, mozifilmet nézünk vagy beszélgetünk egy kisvendéglőben, átélhetjük a magány boldogtalan érzését, ám annak az embernek mély megelégedettségét is, aki egyedülléte nyugodt középpontjából beszél, hallgat és figyel. Környezetünkben nem nehéz megkülönböztetni a nyugtalant a nyugodttól, az űzöttet a szabadtól, a magányost az egyedül lévőtől. Amikor lélekben egyedül vagyunk, akkor oda tudunk figyelni mások szavaira és világára, amikor viszont a magány rabjai vagyunk, hajlamosak vagyunk csak azokat a megjegyzéseket és eseményeket kiválasztani, amelyek azonnali kielégülést nyújtanak heves vágyainkra.

Világunk azonban nincs magányosokra és egyedül lévőkre osztva. Szakadatlanul ingadozunk e két pólus között, és óráról órára, napról napra, hétről hétre és évről évre változunk. Be kell látnunk, hogy igen csekély befolyásunk van erre a hullámzásra. Túlságosan sok ismert és ismeretlen tényező játszik szerepet belső életünk egyensúlyában. Ám amikor fel tudjuk ismerni azokat a pólusokat, amelyek között mozgunk, és kialakul fogékonyságunk erre a belső feszültségmezőre, már nem kell elveszettnek éreznünk magunkat, s észrevehetjük azt az irányt, amelybe mozdulni szeretnénk.

Henri Nouwen: Nyújtsd kezed