Az íjászmester és a szakadék

Volt egyszer egy íjász, aki olyan tehetséggel bírt, hogy már egészen fiatalon megnyerte a szülővárosában rendezett íjászversenyt.

Látván tehetsége csíráit, a szülei különböző íjászmesterekhez küldték tanulni. Bárhová is került az ifjú, a versenyeken, melyeken elindult, pontosságának köszönhetően mindig elhozta az első helyezést.

 

 

 

 

Számos év telt el így, és a fiúból fiatalember lett. Tudomására jutott, hogy él egy öregember egy kis falucskában, akiről az a hír járja, hogy ő a mesteríjászok legkiválóbbika. Felkereste hát az öreget, és kihívta, hogy mérkőznének meg.

Felvéve az íját, a fiatalember megcélzott egy távoli fát, lőtt, és a nyíl a fa törzsének pontosan a közepét találta el. Az öregembernek ez nem imponált különösebben, így a fiatalember előhúzott még egy nyilat a tegezébol és újra lőtt, s a nyíl ez alkalommal az előzőleg kilőtt nyilát épp kettéhasítva fúródott a fába. Az öregembert még ez is hidegen hagyta, így a fiatalember azt mondta:

– Állítólag te vagy a legjobb íjász a világon, mutasd hát meg, milyen jól tudsz lőni.
A mester szó nélkül elindult, és a fiatalember elbizonytalanodva követte őt. Végül egy mély szakadékhoz érkeztek, amely fölött egy kidőlt fa feküdt keresztben.

Az öregember nyugodtan rálépett a fatörzsre, és azon állva megcélzott egy fát a szakadék túloldalán lévők közül, majd lőtt. Miután íja célba ért, visszalépett a talajra, és hívta a fiatalembert, hogy hajtsa végre ugyanazt, mint ő. Csakhogy a fiatal íjász képtelen volt rálépni a szakadék fölé nyúló fatörzsre. Az öreg mosolygott egyet, és azt mondta:

– Mi a jó abban, hogy mestere vagy az íjadnak, ha még a saját tudatodnak sem vagy a mestere?

/ismeretlen szerzőtől/

Forrás: http://karmaguru.hu/