A vándor

Egy poros, gubancos, csapzott hajú őrült kereste a varázskövet. Teste már árnyékká soványodott, ajka szorosra zárult, mint szívének örökre bezárult kapuja, szemei világítottak, mint párjukat kereső szentjánosbogarak.

 

Lábainál a végtelen tenger morajlott.

 A fecsegő hullámok rejtett kincseikkel dicsekedtek és gúnyolták az őrült vándor süket fülét, aki nem értette beszédüket. 

Talán már maga az őrült sem reménykedett, de mert a keresés életévé vált, nem pihenhetett. 
Ahogy a tenger sem pihen, örökké az elérhetetlen ég felé nyújtogatva karját. 
Ahogy egy soha el nem érhető célt kergetve, a körbejáró csillag sem pihen. 
Poros, csapzott hajfürtjeivel az őrült is tovább kóborolt a magányos parton keresve varázsköveit.

 Egy napon egy gyermek lépett hozzá és megkérdezte: "Mondd, hol szerezted ezt az aranyláncot?" - s derekára mutatott.

 Az őrült rábámult - a lánc, mely egykor valóban vas volt, most színarany - nem, nem álom, arannyá változott, csak azt nem tudta, hogy hol, s mikor.

 Az őrült vadul öklözte homlokát - hol, ó hol talált rá - tudtán kívül - a varázskőre? 

 

Régi szokása volt, hogy fölszedett minden kavicsot, aztán megérintette vele a láncot, ismét eldobta, anélkül, hogy ügyelt volna a változásra. Így talált rá és vesztette el az őrült a varázskövet. 
A Nap lassan leáldozott az égen. Az őrült eszeveszetten, görnyedt testtel, s porba hullt szívvel, mint a gyökerestül kitépett fa visszafordult, hogy megtalálja az elveszett kincset.

Vajon hányszor veszítünk el egy kincset, egy szerettünket vagy egy barátunkat, mert nem figyelünk az értékükre?

Forrás: