Minduntalan tapasztalom, hogy az emberek életük nagy részében egyáltalán nincsenek jelen. Úgy értem, nem éberek, nem tudatosak, nem figyelmesek, hanem inkább elgondolásaik, elképzeléseik és megannyi ""fontos dolog"" uralma alatt állnak.
A fejünkben gondolatok száguldoznak: belső párbeszédek vagy magányos monológok, álmok és célok űzik egymást az elménkben. Mivel minden információ figyelmet követel magának és leköti az elménket, ezért a feldolgozásukban hamar elfáradunk és kimerülünk. Erre mondom én azt, hogy az emberekből hiányzik a csend, béke és a tudatos létezés élménye.
Javaslom, hogy szenteljünk időt az elcsendesedésre, a megnyugvásra, az elme pihentetésére. Gondolataink jó része csak zaklatottá, rohanóvá teszi az életünket, míg azon nem kapjuk magunkat, hogy elszálltak az évek, s képtelenek vagyunk kiszállni a mókuskerékből. Biztos, hogy ilyen jövőt akarunk magunknak? Nem lehetne ezt másként csinálni? Szabadon, önfeledten, a végtelen teremtő energiára nyitottan, a csodákra befogadóan, a pillanatokat mélyen átélve, görcsölés és hajsza nélkül?
Ha lemondunk, hogy másokat állandóan az igazunkról győzködjük, ha minden vágyunk a pozitív teremtésre összpontosul, ha nem leigázni akarjuk a világot, hanem jobbá tenni, ha még az ellenségeinknek sem akarunk ártani, hisz éppen elég bajuk van azoknak is, akkor elindulhatunk az éber jelenlét felé. Ráébredhetünk, hogy ez a választási lehetőség mindig is jelen volt, csak mi nem éltünk vele, mert mindig „fontosabbnak” tartottunk valamit vagy valakit, és figyelemenergiánkat állandóan lekötötték modern társadalmunk vívmányai: a hírek, a propaganda, a technológiák és egyebek. De ezek nagy része csak kiegészítő kellékei az emberi életnek, nem szabadott volna hagynunk, hogy gondolati és érzelmi szeméttel árasszák el a napunk 24 óráját, ami csak 1440 percnek felel meg, amiből jó, ha 960 percet töltünk ébren, mert a többi átalusszuk.
S vajon a napi 960 percből mennyi percben vagyunk éberen jelen az életünkben?
Amikor pedig közlekedünk, dolgozunk, iszunk-eszünk, beszélgetünk, sportolunk, szórakozunk stb., akkor biztos, hogy jelen vagyunk? Vagy inkább csak megszokásból, rutinból csinálunk mindent? Tudatosan átéljük, hogy mit engedünk be a fülünkön és mit engedünk ki a szájunkon át?
Csak arra vagyunk képesek odafigyelni, ami hangosabb, színesebb, vonzóbb vagy épp botrányosabb érzeteket kelt és ingerekkel bombáz, vagy esetleg képesek vagyunk a finomabb árnyalatokra is fókuszálni?
Sodródunk a tömeggel, azonosulunk a divattal és sokszor átvesszük mások álláspontját, vagy néha azért elgondolkodunk, és saját véleményt is alkotunk?
Van időnk percről percre megfigyelni önmagunkat és a világunkat, vagy csak azzal telik el az életünk, hogy kapkodva, meggondolatlanul reagálunk mindenre és beletemetkezünk a sok tennivalóba? Vajon ez minőségi élet?
A helyzet az, hogy életünk tele van olyan információkkal és benyomásokkal, amelyek észrevétlenül uralnak bennünket. Ezek között ideje volna rendet tenni, s leselejtezni, ami nem oda való. Egy magasabb tudati nívóra addig nem lehet felemelkedni, amíg lehúz minket a múlt, a sok szokás, hiedelem, előítélet, lelki súly és a tudatlanságunkból fakadó karma megannyi elkerülhetetlen következménye.
Felülemelkedni nem lehet, amíg az ember menekül a realitásoktól! Mert nem az a bölcsesség, hogy csak a szépet látom meg a világban, s a rútról tudomást sem veszek. Az sem vall túl érett énképre, ha olyan személyeket és dolgokat minősítek, amelyeket valójában nem teljesen ismerek. (Sokan még önmagukat sem ismerik igazán, hát akkor hogyan értékelhetnének ki másokat?)
Én úgy látom, hogy előbb a saját házunk táján kéne söprögetni: meg kéne tanulnunk elcsendesedni, kikapcsolni, koncentrálni, éberen jelen lenni, megnyílni az ég felé, megfigyelni, minősítés nélkül megkülönböztetni, együtt érezni és harmonikusan létezni egymással! Az ezekre szolgáló készségek a tapasztalataim szerint minden emberben megvannak. Ezek a lehetőségek mindenki számára megadattak. Hát akkor rajta!
Szerző: Száraz György - boldognapot.hu
Mai névnap