Napi pozitív

Nem az az erős, aki nem esik el, hanem az, aki mindig fel tud állni.   Niccolo Machiavelli

Soha ne add föl az álmaidat!

Világ életemben nagy álmodozó voltam... Az emberek sokszor nem értették mit, miért teszek, vagy épp próbáltak eltántorítani látszólag lehetetlennek tűnő terveimtől. Mindig, mindenkinek megvolt az alapos indoka, mit és miért ne tegyek, és mibe ne vágjak bele éppen. Nekem is. De velük ellentétben, arra vonatkozóan, hogy mit tegyek, és miért...

Mindössze 16 éves voltam, amikor először elhatároztam, hogy televíziós forgatókönyvíró leszek.

 

Döntésem meghozatala előtt természetesen leérettségiztem (megjegyzem gyűlöltem a középiskolát), a kínkeservesen végigszenvedett 4 évével, és sötét felhők gyülekezetével, ami módszeresen árnyékolta be hétköznapjaimat. Ez a felhő napról napra növekedett a fejem fölött, miközben a végeláthatatlan matematikai képletek, természettudományos tanfolyamok, biológiai fakultációk és rémisztő feleletválasztós tesztek tömkelege táncolt a romokban heverő pszichés állapotomon…

Bár elég okos voltam ahhoz, hogy ebben is sikeres legyek teljesítsem a mindennapi elvárásoknak megfelelő követelményeket, de mégsem rendelkeztem kellő ambícióval ahhoz, hogy képességeim ez irányban teljesen kiaknázzam. Magyarul: nem érdekelt, amit épp tanultam, és nem is törekedtem arra, hogy érdekesebbé váljon.

 

Ez a rövid sztorim, mielőtt letettem a voksom a tévés karrierem mellett…

Mivel tökéletesen tudtam, hogy mi a célom, az e való munkálkodásom segített abban, hogy elviseljem a közgazdaságtantól való irtózásom, plusz számos Hamlet filmadaptációt végigülve, a közgazdaságtan mámorában úszva tökéletesen megteremtettem annak a lehetőségét, hogy mindent megtudjak és megtanuljak a filmkészítésről.

 

Ami számított, és az egyik legfontosabb eszköz minden egyes kitűzött cél megvalósításakor:   Tökéletesen tisztában voltam azzal,mit kell tennem,mi a megfelelő irány,és ennek tudatában váltam egyre türelmetlenebbé,röviden: már  nem tudtam várni. A probléma csupán annyi volt,hogy az az izgatottság,ami a jövőbeni terveimmel kapcsolatban elfogott egyre több negatív hozzáállást váltott ki azon emberek körében,akik tudomást szereztek a törekvéseimről.

Mindenkinek, a bőrgyógyászomtól kezdve a bővebb családi körömig volt valami hozzáfűznivalója a választásomhoz….A kommentjeikben többnyire arra céloztak,hogy valójában a személyiségtípusom nem a legmegfelelőbb ahhoz,hogy sikeressé váljak egy ilyen gyilkos és lélekölő iparágban,mint a média,művészet….

Azok a vadidegen emberek, akikkel pedig első alkalommal (épphogy) találkoztam, és megosztottam velük jövőmre és karrieremre vonatkozó terveimet, kb. 2 perc után azt kérdezték, mi a „menekülési tervem”. Megállás nélkül ugyanazon a témán lovagoltak, miszerint annak a valószínűsége, hogy kudarcra vagyok ítélve, több, mint 100 %.

Ez volt az a pont, ahol kissé félszegen válaszoltam Önmagamnak a következő kérdésre: Mi leszel, ha nagy leszel?

A húgom például első éves joghallgató és minden álma, hogy jogász legyen. Tőle soha, de soha nem kérdezték meg, mi az alternatív terve „vész” esetére, pedig a frissen végzett jogászok elhelyezkedésének esélye egyre rosszabb…Sebaj. Ennek ellenére úszott a jövendőbeli ügyvéd karrierjét övező csillogás és gratulációk áradatában.

 Velem ellentétben – az ő álma és terve tökéletesnek tűnt mindeni számára, legyen az családtag vagy épp vadidegen ember. Ezek után egyértelműen arra a következtetésre jutottam, hogy a művészi karriert és pályát választó embereket többnyire, megbélyegzik.

Leginkább a bowlinghoz tudnám a helyzetet hasonlítani: a pályán törtető golyó letarol mindent…Mindent, ami a becsvágyó kreativitás mögött rejlik és nyomást gyakorol minden személyre csakis azért,hogy kételyeket ébresszen a sikeres végkifejletet illetően.

Nos, jelenleg 23 éves vagyok, és épp csak elkezdtem immunissá válni a negatív embereket és élethelyzeteket illetően. Ehelyett a fókuszt a pozitív dolgokra és történésekre helyeztem. Az egyik professzorom, aki hitt bennem, az érettségit követően biztosított afelől, hogy sikeres leszek az életben és elérem a céljaimat. Az Anyukám, aki figyelemmel kíséri minden mozzanatom a televízióban, folyton megerősít abban, hogy jó úton járok, ha épp elkezdek kételkedni magamban. Emellett a saját elhivatottságom és ambícióm az, ami erőt ad ahhoz, hogy írjak, még akkor is, amikor az írók tipikus érzelmi blokkjaitól szenvedek éppen.

Annak ellenére, hogy a pozitív ösztönzés látszólag egy egyirányú és néha”szolgai” dolognak tűnik, amikor te vagy az egyetlen személy, aki adod ezt, de ugyanakkor az egész világot jelenti egy olyan ember számára, akinek mindennapos küzdelem a helyes döntés meghozatala és ennek elfogadása.

Nos, csakhogy észrevedd, ez egy kihívás a részemről feléd  :) ,mégpedig a következő tartalommal: hajrá,fejezd ki és add az épp művészi,vagy egyéb kreatív pályát választott barátod tudtára,mennyire lenyűgözött a grafikája,novellája,vagy az egyedileg tervezett ruhája.

Mondd el nekik, milyen büszke vagy arra, hogy elég bátrak voltak követni az álmaikat! Minden egyes beszélgetésetek alkalmával a lehetséges siker és nem az elbukás, valamint a sikertelenség és kudarc legyen a középpontban!

 

Emlékeztesd őket arra mi is a művészet lényege valójában… és ezt követően még az is lehet, nem hagyják majd, hogy a negatív visszajelzések, személyek lehúzzák őket, elfeledtessék velük, mi is a valódi céljuk az életükben…

 

Lázár Judit

Forrás: http://hellogiggles.com/dream-job-encouragement/2

Ezt a cikket eddig 2111 ember olvasta el.

Ajánlott bejegyzések

Útmutató az élethez- 100...

Válassz egy kártyát és...

25 pozitív mondat a...

Engedj el mindent, ami...

Napi pozitív

Nem az az erős, aki nem esik el, hanem az, aki mindig fel tud állni.  

Niccolo Machiavelli

Jó szívvel ajánljuk