Popper Péter: Kívülről nem jön megváltás

Bölcs és szerethető, ahogyan az igazán bölcsek. Könyvei tucatjaival tanít élni, érezni, tudni, megtapasztalni. Popper Péter a szeretetről, a lelki békéről és sok minden másról is mesélt, a hozzá annyira illő derűvel.

Talán soha nem próbáltak még ennyire szeretetet koldulni az emberek, mint ebben az értékvesztettnek titulált XXI. században. A tengerentúlon már egy berendezést is feltaláltak, amely a magányos embereket az üres lakásukba belépve a kulcselfordításkor hangosan üdvözli.
Miközben léleklátóktól kézrátétellel gyógyítókon át a csakravezetőkig szaladgálunk, újra meg újra azon morfondírozunk: vajon mit csinálunk rosszul a kapcsolatainkban.

Az angyalföldi ház teraszán beszélgetünk. Popper Péter a maga bölcs derűjével csak mesél és mesél: szeretetéhségről, szerelemről, kompromisszumokról, kudarcokról.

– Ez az egész családprobléma nagyon nehéz história – mondja a professzor. – Régen mindig volt a közelben egy nagymama vagy egy nagybácsi, akinek a vállán el lehetett sírni az embernek a baját. Ma az emberek többségének rengeteget kell dolgoznia ahhoz, hogy az anyagi lecsúszást lassítsa, és nincs a közelben senki. Jön tehát az a modell, hogy kívülről kell segítséget kérni, amiben én nem hiszek.
A klinikán, ahol dolgoztam, az egyik doktornő egyszer körbevezetett, és azt mondta, hogy az ott fekvő gyermekek többségének csak az a baja, hogy cirókahiánya van, azért vannak ott, mert nem kapnak elég odafigyelést és törődést. És ezt nem csak a gyerekekről lehet elmondani. Azt gondolom, hogy baj van az emberi kapcsolatokkal. Annyi kompromisszumot hoz valaki élete során, annyifelé kell alkalmazkodnia, hogy otthon már nem akar, viszont enélkül meg nem lehet együtt élni, így fel is borulnak a kapcsolatok. Nálunk a házasságok fele tönkremegy, elválnak, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy az emberek szeretnének újra hinni benne, meg is próbálják megint, újraházasodnak, de nem megy, mert ahhoz sok lemondás kell.
Mert végül is mi a szeretet? Az, hogy a másik ember jó érzése, öröme fontosabb nekem, mint a sajátom. Vagyis az ő öröme nekem is öröm. Ez a dolog lényege, de ez nagyon könnyen sérül. Sikerre nevelünk, de arra nem, hogy kudarcok is jönnek az életben. Ez utóbbiakat rettenetes traumaként élik meg az emberek. Ahogy Mérei Ferenc, a neves pszichológus szerint a sikeres élet titka nagyon egyszerű: nem kell mindig jól járni. El kell fogadni, hogy vannak a vereségeknek, a bukásoknak, az életnek olyan szempontjai is, amelyeket az ember csak akkor láthat meg, miután kiütötték, és a földön fekszik.
Assisi Szent Ferenc imája így szól: „Uram, te tudod, hogy nem az a fontos, hogy engem szeressenek, hanem az, hogy én szeressek. Nem az a fontos, hogy engem megértsenek, hanem az, hogy én megértsek.” Ez ellen nagyon sokan berzenkednek. Persze fontos, hogy kapjon is az ember, de a legfontosabb az, hogy adni tudjon, és elfogadni helyzeteket. Ahol elvárások vannak, az már valamiféle „üzlet”. Ha valaki csak akkor tud adni, ha ő is kap, abból nem sül ki jó dolog – véli a professzor.

– Nem birtokolni, nem ragaszkodni, nem elvárni, mégis szeretni? Ez lenne az élet legnagyobb feladata?

– Igen. Ha én lennék a Jóisten, akkor beírnám az emberek szívébe már a megszületésük előtt azt a mondatot, hogy az ember nem tulajdon. De a gyerek sem. Egy gyereknek nem az az értéke, hogy ő lesz a szülők életének a folytatása, és ami a mamának vagy a papának nem sikerült, hát neki majd fog, és ezért lesz orvos vagy művész. Egy gyerek önálló lény, önálló sorssal és jövővel. Én azt gondolom, hogy egy szülőnek az a sorsa és feladata, hogy segítse a gyermekét, hogy önmaga lehessen. Manapság nagyon nehéz felnőtté válni, mert folyton a fiatalok hóna alá nyúlnak a szülők. Irányítjuk őket, beleszólunk az életükbe, nem hagyjuk, hogy önálló felnőtt emberekként éljenek. Testileg és intellektuálisan felnőttek, de érzelmileg és szociálisan nem. Persze ennek a leválásnak anyagi okai is vannak, a szülők anyagi támogatása nélkül a legtöbb esetben hatalmas életszínvonal-beli zuhanás következne be. Mire egy értelmiségi fiatal eljut például oda, hogy letesz valamit a szakmájában, 35-40 éves, túl van az élete felén. Az én generációm nagyon szeretett volna mielőbb felnőni, mára ez is megváltozott. Ma azt látom, hogy a gyerekek nem akarnak minél hamarabb felnőni, hanem sokáig akarnak tinédzserek maradni. Tele van a világ 30-40 éves tinédzserszemléletű emberekkel, hiszen ez nagyon kellemes állapot: felnőttes jogokkal, de ugyanakkor komolyabb felelősségvállalás nélkül.

– A szerelem definícióját évszázadok óta nem sikerült még senkinek sem pontosan megfogalmaznia. Mit jelent az Ön számára e mágikus szó?

– Először is szenvedély, tehát irracionális. Az egyetemen a hallgatóim mindig el akarták magyarázni nekem, hogy ők miért szerelmesek. Én meg mindig azt mondtam nekik, hogy gyerekek, ha őszintén akartok válaszolni, akkor a felelet mindössze annyi, hogy csak. Nem azért szeretek valakit, mert olyan szép szőke haja van vagy olyan gyönyörű kék a szeme, hiszen az van másnak is. A hallgatóim ez ellen mindig nagyon berzenkedtek, racionálisan próbálták bebizonyítani, hogy mi egy szerelem oka. Külföldön tanítottam, amikor az egyik csoportban egy lány elmesélte, hogy a fiúja átverte. A többiek felháborodva kérdezték tőle, hogy: „És, ugye kidobtad? Erre ő: „Nem, mert szeretem.” A többiek, megütközve a válaszán, tudakolni kezdték tőlem, hogy mi erről a véleményem. Megdöbbentek, amikor azt mondtam a lánynak, hogy te vagy az egyetlen felnőtt ember a csoportban. Én szerelmes lehetek egy engem tönkretevő emberbe, és olyanba is, akit valamiféle érdek fűz hozzám. Ha igazán szeret valaki valakit, akkor a szeretetét, szerelmét nem köti feltételekhez. Ezért mondtam, hogy a szerelem irracionális szenvedély.

– Azt mondják, hogy a tartós párkapcsolatok alapja ritkán a szerelem.

– Én is azt látom, hogy amikor a nagy szerelmek tönkremennek, akkor a feleknek fogalmuk sincs arról, hogy ki a párjuk, hiszen a szerelemben mindenki a legjobb tulajdonságait mutatja. Nagyon akar tetszeni, imponálni, s ráfantáziál tulajdonságokat a másikra. Aztán meg kiderül, hogy a másik mégsem olyan, és ilyenkor meg haragszik, hogy nem váltotta be az elképzeléseit. Manapság nem az érzelmek és a szexuális örömök kölcsönös adása és a kapása a lényeg, hanem mennyiségi komplexusban szenvednek az emberek, főként a férfiak. Annyi változat van a férfi-női kapcsolatra, és ma mindegyiket úgy hívják, hogy szerelem. Ez nem igaz, a szerelem sokkal ritkább és mélyebb jelenség, és borzasztó nagy ajándéka az életnek. Ami jöhet egyszer, kétszer, háromszor az életben.

– Mit tehetünk azért, hogy a saját életünket és ezáltal másokét is szebbé varázsoljuk?

– Azt gondolom, hogy mindennek az alapja – és itt nem önimádatról van szó –, hogy az embernek jóban kell lennie saját magával. Arthur Miller Bűnbeesés után című művében azt mondja a lány a szeretőjének, hogy rettenetes álmom volt az éjjel: azt álmodtam, hogy szültem egy hülye gyereket, borzasztóan nézett ki, de valami belül azt súgta, hogy ha meg tudnám csókolni, akkor minden könnyebb lenne. És akkor hatalmas erőfeszítések árán ráhajoltam, megcsókoltam, és ettől minden könnyebb lett. Aztán így folytatta a lány: tudod, rájöttem, hogy így vagyunk a saját életünkkel is. Időnként nem olyanná szüljük, mint amilyennek szeretnénk, de mégsem tudunk mást tenni, mint azt, hogy magunkhoz öleljük, és azt mondjuk: te vagy az én egyetlen életem. Ha elfogadja az ember a saját életét, akkor el tud fogadni majd másokat is. Sokan önmagukban nem boldogok, és azt gondolják, hogy majd egy másik ember boldoggá teszi őket, csakhogy ez teljesen reménytelen vállalkozás, mert a világ és a környezetünk arra felel, amit magunkból kifelé sugárzunk. Külső megváltás nem fog jönni.

– A lelki béke megszerzéséhez lehet tanácsokat adni?

– A recept az, hogy az életben semmire sincs recept. A látszat borzasztóan csalóka. Ha például egy ötéves kisgyerek a tengerparton kettévág egy gilisztát, akkor mindenki azt mondaná, hogy ez agresszív cselekedet, miközben ha a kisfiú közelében lennének, hallanák, amikor azt mondja: „Te szegényke, most már nem leszel egyedül.” Az ítélkezéssel nagyon óvatosnak kell lennünk, hiszen nem tudjuk, mi van a másik lelkében, nem tudhatom, hogy a másik mit miért csinál.

– Az élet hosszú távon igazságos?

– Nem az, miért lenne igazságos? A mélyen hívő költő, Pilinszky egy beszélgetés során egyszer azt mondta nekem, hogy: „Utállak benneteket, »pszi«-vel kezdődő foglalkozásúakat, mert tönkreteszitek az emberi életeket azzal, hogy azt hirdetitek, hogy az élet problémái megoldhatók. Ezáltal az ember ugyanis azt gondolja magában, hogy ő a hülye, mert nem tudja megoldani a gondjait önmagával, a szerelmével, vagy nem tud mit kezdeni az anyjával való kapcsolatával. Honnét veszitek ti ezt a marhaságot? Az élet problémái nem megoldhatók, csak elviselhetők. Te úgy gondolkozol, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy, hogy az életben tragédiák vannak és irgalomra van szükség” – vágta a szemembe Pilinszky.

– Bele lehet lépni kétszer ugyanabba a folyóba?

– Bele, többször is.

– Az élet addig adja fel ugyanazt a leckét, amíg az ember meg nem tanulja azt?

– Vagy nem adja fel többször. Előszörre is meg lehet végleg bukni. Attól, hogy megbukunk, az út még nem téves, csak vezessen el valahová. Akkor téves, ha nem vezet el sehová.

Szerző: Vida Melinda / nlcafe.hu

Forrás: