A boldogság hajszolása, nem vezet a boldogsághoz...

A mai világban nagyon sokan azt tartják az életük céljának, hogy boldogok legyenek, és ezért igyekeznek megtenni mindent. Ami egyébként egy jó dolog, ha tisztában vagyunk azzal, hogy ebben is könnyű elvetni a sulykot, és letérni a jó útról.

 

 

 

A probléma azzal kezdődik, hogy megváltozott az, ami a boldogságot jelenti az emberek számára.

Míg régen nagy általánosságban volt egy tudatos életút a fiatalok fejében, ami nagy vonalakban arról szólt, hogy kitanulnak egy mesterséget, szereznek egy munkát és családot alapítanak. Ezen az úton megtett lépések, elért sikerek szolgáltatták leginkább a boldogság forrását. Majd ha már meglett a család, akkor a családi élet, és a már közösen tovább fejlődés volt a szempont.

 

Manapság az emberek önzők. Birtokolni akarnak, és minél több mindent megszerezni a saját maguk részére. Minél több tárgyat, minél több vagyont, és minél több élvezetet. A fejlődést elsősorban a pénzben kifejezhető lehetőségekben mérik, az, hogy mit értek el az fejezi ki ami a tulajdonuk.

 

A családalapítás is kitolódik ennek fényében, és ami még rosszabb, hogy a családok egyre kevésbé maradnak együtt hosszú távon, pont ezeknek az értékeknek az átformálódása miatt. Hiszen egy család korlátokat jelent, egy férj/feleség gátakat, egy gyerek pedig láncokat.

 

Akik életük nagy részét azzal töltik, hogy a mulandó élvezeteket hajszolják, azoknak nem is jelenthet sokat, ha át tudják adni a tapasztalataikat másnak, ha valaki tovább tudja vinni az Ő hagyatékukat, hiszen tulajdonképp nem is létezik számukra ilyen.

 

Pedig közvetve megadatott nekünk a lehetőség az örök életre. Hiszen utódainkban mi magunk is tovább élünk. És nem csak a genetikánkról van szó. A saját lényünkből is átörökítünk beléjük egy darabot. Tovább viszik a gesztusainkat, a képességeinket, és ha jól neveltük őket, akkor az értékrendünket is.

 

Amit összegyűjtögetünk, birtokoltunk, felhalmoztunk az velünk együtt el fog tűnni, valakinek ez jó így. De felmerül a kérdés, hogy minek születtünk erre a bolygóra? Azért hogy szalmalángként ellobbanjunk, mintha nem is lettünk volna? Mire szeretnénk emlékezni magunkról utolsó pillanatainkban, arra hogy mekkorákat buliztunk, milyen jó autónk volt? Vagy inkább arra, hogy gyermekeinket és unokáinkat elindítottuk egy olyan úton, amire büszkék lehetünk, azokra a percekre, órákra, napokra, miket velük töltöttünk, amit közben egymástól kaptunk. Arra, hogy minden területen kiteljesedtünk, gyökeret eresztettünk, és terebélyes lombot növesztettünk, tovább vittük annak a sok küzdelemnek az eredményét, amit az őseink vívtak nap, mint nap, a hagyatékukat, mi magukat.

 

 

És végül mit szeretnénk, hogyan emlékezzenek ránk? Egyáltalán lesz majd olyan, aki emlékszik ránk? Ez csak rajtunk múlik.

 

Pechál Péter

Forrás: -